A VASAS-kút – Visszatekintés és élménybeszámoló a Dunabogdányi KTE-től
2007-05-21
A forrás a Börzsöny Márianosztra feletti részén, még Nagyirtáspuszta előtt, a piros kereszt jelzésről letérve, egy kis völgykatlanban található.
Egyesületünk néhány tagjának, akik a valamikori Mechanikai Laboratórium Természetbarát Egyesületben „szocializálódtak”, ez kultikus hely. Ennek a megszűnt egyesületnek az elődje építette ki a forrás foglalását, még 1960-ban, amikor még csak a Vasas Természetbarát Egyesület egyik szakosztálya voltak. Amikor aztán a Mechlabor önállósult, természetesen továbbra is vállaltuk a forrás gondozását. Évente legalább egyszer, de szokásosan tavasszal és ősszel is, „munkatúra” keretében takarítottuk a forrást és környékét, jó idő esetén szalonnasütéssel megtoldva, a közeli pihenőhelyen. Néhányan azóta is ápoljuk ezt a hagyományt, bár a régi társaság, sajnos, már nagyon megfogyatkozott.
A túrát március 24-ére terveztük, node mindenki ismeri a közmondást, az ember és az Isten közötti munkamegosztásról. Az időjárással kapcsolatban gyakran szoktam alkalmazni egy másikat, a bátrak és a szerencse viszonyát illetően, de az is köztudott, hogy a közmondások között sok van, ami nem mindig jön be.
Amikor, még otthon, kinéztünk az ablakon, természetesen mindegyikünk látta, hogy esik. De bátrak akartunk lenni. Hiszen, akár el is állhat, meg nem is biztos, hogy ott is esik. A vonatjegyet meg már úgyis megvettük, előző nap. Az ember, ugye, előrelátó (vagy azt hiszi). Részemről egy komoly figyelmeztetéssel kezdődött a tortúra: amikor, már az ajtóban, teljes díszben, kulccsal a kézben, magamra kanyarítottam muzeális hátizsákomat – elszakadt az egyik szíja. Gondoltam egy cifrát (hangosan), aztán – jusztisbátran – nekiindultam.
A találkozó létrejött, aki ígérte, mind bátor volt még, hát fölszálltunk a vonatra – addig se ázunk. Szobon csak szemerkélt, a buszcsatlakozás kiváló volt – gyerünk tovább! Márianosztrán kellett találkoznunk a társaság másik részével, akik kocsival szándékoztak megközelíteni a túra kezdőpontját. Hát, itt már rosszabb volt a helyzet: egyre jobban szakadt. Mire a „gépkocsizó szakasz” megérkezett, már bizonytalankodtunk. De ők még szárazak és friss erő voltak, néhány tartalék ernyővel is fölszerelve, hát nekiveselkedtünk a faluból kivezető útnak. Egyik kezemmel az ernyőt, másikkal a hátizsák szíjcsonkját markolva bandukoltam. A házőrzők kardalától kísérve értünk ahhoz a kereszteződéshez, ahol hirtelen egyikünk sem emlékezett arra, hogy merre. Az a fránya jelzés meg – valamiért – éppen nem látszott. Csak pár másodpercre álltunk meg tájékozódni, és biztosan föl is leltük volna, de a nénike gyorsabb volt. Kitárta a ház ablakát, és sztentori hangon ránkszólt: „Keresnek valakit?” Illedelmesen bevallottuk, hogy csak a piros keresztet, mire bíztatóan intett: „Menjenek csak egyenesen tovább, majd meglátják!”
No, ő csak tudja, helybéli, gyerünk! Az aszfalt végre elfogyott – minden turista ezt várja az út elején – de most ebben egyre kevesebb örömünk volt. Kiértünk a zöldbe, ami most elég szürke volt, s ahogy az út emelkedett, egyre inkább látszott, hogy köröskörül füstöl a táj a párától. Az ösvény egyre sárosabb volt és csak néhány víkendház volt a végén – a piroskereszt sehol. Viszont a kálvária az orrunk előtt – no, persze, ott is van kereszt! Lehet, hogy a nénikének épp azért volt olyan sztentori a hangja, mert nagyot hall?
Némi tanakodás után végre eldöntöttük, hogy mivel minden ellenünk esküdött, nem kéne erőltetni azt a forráspucolást. Talán majd máskor. Pláne, fölidézve a tavalyi, hóolvadás idején teljesített túrát, az akkori sárviszonyokat, a pataknyi vízátfolyásokat, melyeken átkelni külön akrobatamutatvány volt – mi is van a bátrak szerencséjével?
Jó, de ha már ilyen kiváló útbaigazítást kaptunk a kereszthez, menjünk föl, csináljunk pár fotót, úgyse láttuk még a márianosztrai kálváriát, pedig hányszor jártunk már erre (oszt mégse találtuk meg az utat, nem valami dicső…) Már úgyis csuromvizesek és térdig sárosak vagyunk (a gyerekek nyakig, mert fáradhatatlanul rohangáltak előre-hátra), nekem meg éppen a hátizsákomra csurog a víz az ernyőről, úgyhogy az állapota egyre aggasztóbb.
Nos, miután a csinos kis kápolna elől jól beláthattuk a kilátásainkat, amelyek csöppet se voltak verőfényesek – föladtuk, és visszabaktattunk a faluba, majd a buszra várva, némi meleg étellel vígasztalódtunk a vendéglőben. Közben kissé meg is tudtunk szárítkozni. Szegény, sebesült hátizsákomból is kifacsartam a vizet, még szerencse, hogy az útra csomagolt szendvicsem nylonzacskóban lapult – persze, azt most már csak vacsorára fogom megenni.
A gépkocsizóktól azzal váltunk el, hogy majd ősz elején, lehetőleg még jó időben fogunk újból kísérletezni a forrás karbantartásával. Részemről pedig az az eset tanulsága, hogy sürgősen be kell szereznem egy olyan esőkabátot, amit a hátizsákra is rá tudok húzni. Megaztán: lehet, hogy már valami memóriaserkentőt kéne szednem? Hiszen hogy´ lehet elfelejteni egy ennyiszer bejárt utat, csak azért, mert szakad az eső? No, persze lehet, hogy így jártunk jobban, de akkor is bosszantó.
Nos, nem kesergek tovább, inkább mellékelek néhány képet a tavalyiak közül, a hely bemutatására, és kettőt az esőben készültekből.
1. Rézbe vésett történelem
2. Őrszolgálat
3. Gőteszámlálás és avarhalászat
4. Pihegés
5. Energiafeltöltés
6. Kálvária – a miénk is…
7. Jól kinézünk
Zelina István
Kategória: Beszámolók