A vadregényes Tarjánka-völgy – az Isaszegi Természetbarát Klub beszámolója
2007-10-29
A túrára nem a legjobbak voltak az előjelek. Az előző napokban sokat esett az eső, sőt mikor vasárnap reggel 7 órakor találkoztunk a Művelődési Ház előtt, már nem is esett, hanem szakadt. Volt aki reggel mondta le az utat, volt aki azt mondta, eljön velünk Markazig és ott dönti el, vállalja-e a gyalogtúrát, vagy sem. Az optimistáknak kedvezett a szerencse, útközben egy csepp eső sem esett, sőt egy egész percre a nap is kisütött. Gödöllőn is begyűjtöttük ott lakó túratársainkat, aztán 5 kocsival 16-an vágtunk neki az útnak. Nem nagy forgalomban 3/4 9-kor már a Tarjánka-völgy bejáratánál lévő alkalmi parkolóhelyen voltunk, majd hamarosan indultunk a túrára.
Az út eleje egészen könnyen járható volt, de lassan egyre magasabb sziklafalak közé szorult a patak (1. kép). Elhaladtunk a teljesen lepusztult Alsó-tarjánkai vadászház mellett. Nemsokára a kőfejtőhöz értünk. Ezt követően a patakmeder egyre jobban beszűkűlt (2. kép), szinte minden lépés előtt dönteni kellett. Nehezítette az utat a sok eső miatt átázott talaj, a viszonylag magas vízállás, a megbillenő kövek, de leginkább a vastag avarszőnyeg. Eleinte nagy élmény volt – másoknak! – ha valaki alatt megsüllyedt az avar, vagy vízbe csúszott, később ez már megszokott jelensége volt az útnak.
Egy csúszós, meredek partoldalra azért kellett kikapaszkodni (3. kép), mert a patakmederben már csak vízben gázolva lehetett volna továbbhaladni. Innen ki a patak mellett, ki a hegyoldalban próbált továbbhaladni. Azok jártak jobban, akik a vízpartot választották (4. ép). Nemsokára elértük a szurdok legszűkebb részét (5. kép). Továbbra is a mederben haladtunk (6. kép), mikor elértük az egyébként is gyönyörűséges szurdok legszebb részét (7. kép). Két egymásutáni vízesés következett. Az alsó vízesés alatt kb. fél méteres víz állt. A két egymás mellett lévő fatörzsön lehetett rajta átkelni, de csak a jobb oldali nem merült el rálépéskor. Akit a többiek nem tudtak figyelmeztetni, az csak a szerencséjében bízhatott, mikor az átkelésre szolgáló fát kiválasztotta. A felső vízesés (8. kép) mellett lévö sziklákon való feljutást kötél is segítette (9. kép9. Itt kell megemlíteni az út két fiatal hősét. Forgács Péter legyőzve kezdeti félelmét a kötélen való felkapaszkodástól, sikerrel vette ezt az akadályt is. Balogh Henrik, klubunk legfiatalabbja, pedig végig élvezte az utat, egyszer sem kellett felvenni őt.
A vízesés után kicsit kiszélesedett a völgy, de továbbra is látványos sziklák (10. kép) között kanyargott a patak. Elhaladtunk az 1999-es árvíz által elmosott híd, a Csonka-patak csatlakozása mellett, majd mindenkit bevárva kis pihenőt tartottunk (11. kép). Továbbra is állandóan a felfelé haladva, szebbnél-szebb helyeket érintettünk (12. kép). Mikor már az út legszebb, legnehezebb részén túl voltunk és közelébe értünk a visszavezető kocsiútnak, szavazást tartottunk arról, ki akar végigjönni a tervezett úton, és ki az aki visszafordul. Aki továbbjött, az élvezhette a szakadékvölgy további szépségeit. Így értünk a Felső-Tarjánkán lévő Hármashatár-erdészházhoz (13. kép), ahol elfogyaszttuk uzsonnánkat. Visszafelé már nem a patakmederben, hanem az avval nagyjából párhuzamosan futó kocsiúton mentünk, így sokszor más perspektívából láthattuk a völgyet (14. kép). Így föntről minden egyszerűbbnek látszott, mint mikor a vízben lévő köveken, fákon bukdácsoltunk. MIkor GPS segítségével úttalan-útakon visszaértünk a kocsikhoz, Markazra mentünk. Itt Tünde, a nagyon kedves gondnok vezetésével megnéztük a Tájházat. Nagyon tetszett a szépen berendezett szobabelső (15. kép, Dalmi Éva felvétele), a festett kemence (16. kép). Már erősen sötétedett, mikor az idén felavatott Szent Korona emlékműhöz értünk (17. kép).
Összességében elmondhatjuk, hogy nehéz, de nagyon szép útvonalat jártunk be, melynek nehézségét nem is a távolság (11 km), nem is a színtkülönbség (418 m), hanem a csúszós, avarral betakart patakmeder jelentette.
Kép és szöveg: Notter Béla
Kategória: Hírek