Erdély, jutalomtúra 2008. július 2-8. III. rész – a Dunai Finomító Természetbarát Szakosztály beszámolója

2008-08-12

2008. július 6. Gyulafehérvár, Nagyenyed városnézés, Székelykő megmászása

Az előző három nap láthatóan megviselte a társaságot. Pihentetőbb napot kellett beilleszteni az eredeti tervhez képest. Az önfényezésen túl, a túravezetőnek mernie kell változtatni az eredeti elképzelésein. Tulajdonképpen, szakosztályunk által szervezett havi egy túra kevés ahhoz, hogy a túrázók megfelelő állapotba kerüljenek a folyamatos, mindennapi túrák elviseléséhez. Ezen túlmenően figyelembe kell venni a társaság összetételét is. Persze a több napos túrák esetén nagyon sokat számít a bakancs, a zokni, sokan megfeledkeznek erről a szempontról. A kiírt túrákat a fiatalok simán teljesítik, az idősebbeknek viszont sokkal több erőfeszítésébe kerül ezen túrák megtétele. Mindezeket figyelembe véve, délelőttre városnézés került megszervezésre. Szálláshelyünktől nem túl messze levő Gyulafehérvár és Nagyenyed felkeresését céloztuk meg, utána pedig, hogy gyalogoljunk is egy kicsit, a Székelykő megmászása a délutáni program, mivel a társaság egy része még nem volt fenn a Székelykő tetején.

Útvonal 1.. Torockó Vendégház (500m)-Torockó (530m, P) – Székelykő (1128 m, P)-Torockó (530m, P) – Torockó Vendégház (500m)
Túratáv: 12 km
Emelkedő: 600 m

Mai napra tényleg beállt a reggeli rend, így 1/28-kor elindulhatott buszunk Torda felé. Páran otthon maradtak, mivel tudomásunkra jutott, hogy Torockón, az unitárius templomban konfirmálás lesz. Ilyen alkalommal a híres torockói népviselet is előkerül, melyet egyébként csak a Néprajzi Múzeumban lehet megtekinteni.
Gyulafehérvárnak a történelme a vaskorban épült földvárral kezdődik. Később a rómaiak építettek itt castrumot. Ez volt Apulum városa, az ókori Dácia tartomány egyik legjelentősebb települése. A magyar államalapítástól kezdve innen kormányozták Erdélyt, a város volt az erdélyi vajda székhelye. Püspökségét Szent István alapította 1009-ben. A tatárjárás során elpusztult a város, virágkora a Hunyadiak és Bethlen Gábor idejére esik. A Szent Mihály székesegyházát a XIII-ik században építették, egy régebbi templom helyén. Az ország három részre szakadása után 1541-ben ide költözött Izabella királyné, itt is halt meg 1559-ben. Nagyon sok történelmi személyünk sorsa fonódott össze Gyulafehérvárral, többek között János Zsigmond, Báthory András, Székely Mózes, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, II. Rákóczi György, I. Rákóczi Ferenc, Apafi Mihály, II. Rákóczi Ferenc, Apáczai Csere János, Márton Áron püspök. 1715-ben újraszervezték a reformáció alatt megszűnt püspökséget. A most is látható erődítményt 1738-ban fejezi be a Habsburg VI. Károly német-római császár. 1785. február 28-án itt végezték ki a Horea-felkelés vezetőit. Az 1848-49-es magyar szabadságharc során ebből a várból irányították a magyarok ellen harcoló császári és román csapatokat. A románság történetében is jelentős szerepet kapott a város. 1918. december 1-én a román nemzetgyűlés itt mondta ki Erdély egyesítését a Román Királysággal, melyet az 1920-ban Trianonban aláírt békeszerződés erősített meg.
Egy órát szántunk a város rövid megismerésére. Ez persze rövidnek bizonyult, még akkor is, ha a látnivalók a vár belsejére korlátozódnak. A vár mellett szerencsére nagy parkoló található, így hamar bejutottunk a várba. A legtöbb időt a Szent Mihály székesegyház meglátogatására fordítottuk. A székesegyház építésében fontos szerepet játszott Hunyadi János. A kezdetben román stílusban épült székesegyházat a tatár és török támadásokat követően átépítették. A templom a Hunyadiak, majd az erdélyi fejedelmek, az itt tevékenykedő püspökök temetkezési helyéül szolgált. Itt található meg többek között Hunyadi János, Hunyadi László, Izabella királyné, Martinuzzi Fráter György, János Zsigmond, Báthori András, Márton Áron sírhelye. A székesegyház felújítása megkezdődött, ideje volt már, aggasztóan néztek ki Erdély egyik legrégebbi templomának falai. Az ortodox székesegyházra csak egy pillantást vetettünk, istentisztelet volt éppen benne. A Trianoni döntést követően építették, targovistei templom másolata. A Szent Mihály székesegyház mellett található a fejedelmek háza, jelenleg a katolikus püspökség a tulajdonosa. A túloldalon Vitéz Mihály szobra látható. Átsétáltunk a váron, a túloldali Szent György kaput is renoválják jelenleg. Az 1937-ben épített Horia, Closca, Crisan obeliszkjénél még készítettünk egy-két fotót, majd visszaindultunk a parkolóba. Még rá- pillantottunk egyet Gyulafehérvár szökőkutas fő terére. Rövid volt az egy óra, a Batthyaneumra nem jutott idő. gr. Batthyány Ignác erdélyi püspök alapította 1794-ben. Az 55 000 kötetes püspöki könyvtárnak kódexei világhírűek. Az egyik latin nyelvű kódexből került elő a harmadik legrégebbi összefüggő magyar nyelvemlékünk 1310-ből, Gyulafehérvári sorok néven ismert. A könyvtárban ásvány- és éremgyűjtemény is található.
Következő állomásunk Nagyenyed volt. Itt alaposabban a várat, a váron belül épített református templomot tekintettük meg. A tatárjáráskor elpusztult várost a szászok építették újjá. A város első írásos említése 1299-ből történik. Helyén egykor római castrum volt, de az ásatások eredményeképpen megállapították, hogy a kelták is lakták a környéket. 1437-ben Budai Nagy Antal seregei foglalták el, 1551-ben Martinuzzi ostromolta, 1601-ben Basta generális pusztította, 1658-ban a török-tatár seregek égették fel. 1704-ben Rabutin generális parancsára Tiege támadta meg a várost. A harcban kétszázan estek el, közülük 18 diák. Ezt örökíti meg Jókai Mór, A nagyenyedi két fűzfa című műve. 1849. január 8-án a várost az oláh felkelők porig égették, több mint 600 embert gyilkoltak meg, főleg aggastyánokat, nőket és gyermekeket. Nagyenyednek azonban voltak szép napjai is: 1658. február 10-én II. Rákóczi György minden lakost nemessé tett, így lett a három erdélyi nemesi város egyike. Gyulafehérvár pusztulása után (1658) I. Apafi Mihály ide helyezte át a Bethlen Kollégiumot, melytől a város élete fellendült. Az iskola tudományos pezsgést hozott a városba, sok nemesi család is ideköltözött. A nevezetes kollégium falai között tanult többek között Kőrösi Csoma Sándor, Áprily Lajos. A város fő látnivalója a vár, a tíz méter magas falaival, a falakon belül pedig a XIV. századi református és XIX. század második felében épült német evangélikus templom. A város főterén található a római katolikus templom, mely a XVIII. században épült barokk stílusban, mellette van a minorita rendház.
Egy busznak való parkolót találtunk a vár mellett, szerencsénkre üres volt. Először körbejártuk a várat. Az egyre erősödő török portyák elleni védekezésül, mint szerte Erdélyben, a nagyenyedi szász polgárok is erődfallal vették körbe az egyházukat. A szabálytalan ötszög alakú területet övező magas lőrésekkel tűzdelt fal, valamint a sarkokat tagoló tornyok és bástyák a XV. században épültek. Az egyes bástyákat a céhekbe tömörült kézműiparosok voltak kötelesek védelmezni. A vár belülről is megtekinthető. Szerencsénk volt hogy délidőre járt az idő, a harangozó beengedett a református templomba, sőt ketten elmentünk vele harangozni is a toronyba. A templomot a XIII-ik században építették, következő 200 évben nyerte el mai alakját. Nincs túl jó állapotban sem a templom, sem a vár. Ráférne egy alapos felújítás! Elég keserűen beszélt új ismerősünk az egyházak támogatásáról, persze az ortodox egyház kivétel. A váron belül két emléktábla is található, Pápai Páriz Ferencé és Áprily Lajosé. A vár külső falán is van egy emléktábla, római számokkal felírva az 1849.01.08-i dátum. Sok száz meggyilkolt emberre emlékeztet, kiknek egy részét ide temették el a hajdani vizesárokba. A vár után szétnéztünk Nagyenyed főterén, páran benéztek a Kollégiumba is. A városnézésre szánt egy óra itt is gyorsan eltelt, visszaindultunk a szálláshelyünkre. Az ég kezdett beborulni, ez meglátszik az itt készített fényképeken is. Aggódni kezdtünk a délutánra szervezett Székelykő túránkért. Nem kellett egy óra sem hazaékezésünkhöz. Itt semmi jele se volt a borulásnak, 25 percet kaptak a túrára jelentkezők az átöltözésre. 25-en indultunk el Székelykő megmászására. Páran, akik otthon maradtak megnézni a konfirmálást, Torockó központjából, a Nagyárokban jutottak fel a csúcsra. Velük a nyeregben találkoztunk.
Térképet se vittünk magunkkal, elég jól ismertük már a környéket. Jó 2km-t sétálunk a kátyús országúton Torockó szélső házaihoz. Itt a piros jelzésen, kaszálók közepette elgyalogoltunk a Székelykő aljáig. Következett a kapaszkodó, a jelenleg száraz patak völgyben. Az árok érdekessége, hogy jobboldalt mészkő, bal oldalt viszont tenger alatt kialakult vulkáni kőzet, ofiolit van a felszínen. Igen meleg volt az idő, még jó hogy hamar beértünk az erdőbe. Itt egyesek kezüket, lábukat használták az előre haladás érdekében, annyira meredek a felvezető ösvény. Félóra múltán túl voltunk a nehezén, kiértünk a füves területre. Páran elmentünk az északi csúcsra, csodálatos panoráma adódott innen a környékre. A szálláshelyünket is be tudtuk azonosítani a patak partján. Jó időjárási viszonyok esetén állítólag a Kárpátok koszorúját is lehet látni, nekem személy szerint még egyszer sem sikerült, holott nem először jártam a csúcson. Gyönyörű látvány Torockó, Torockószentgyörgy, a vár látványa fentről, mintha csak kis játékszerek, modellek lennének a házak, az épületek, az utak. Pedig csak 1128m magas a Székelykő, igaz, Torockó több mint 600m-el van lejjebb. Mire visszatértünk a csúcsról, a lassabban jövők is felértek a nyeregbe. Innen közösen felmásztunk a fő csúcsra, ez már igazán nem volt megerőltető. Itt hosszabban elidőztünk, leheveredtünk a piros-fehér-zöld színű csúcsot jelző kőoszlop környékén. Legalább háromnegyed órát töltöttünk el uzsonnázással, a körpanoráma szemlélésével. Hazafelé ugyanazon az úton mentünk le. A füves részen nagyon sok virágot lehetett fotózni, igen szép volt a vegetáció július elején. A négykézlábas szakasznál lelassult a társaság, de mindenki gond nélkül átjutott a kritikus részen. Időben tértünk vissza szálláshelyünkre, a vacsora ismét jól esett, változatos, de élményekkel gazdag napot tudhattunk magunk mögött. Egy kicsit már mindenki az utolsó jutalomtúra napra gondolt.

2008. július 7. Torockói hegység, Szolcsva-Torockó

A tegnapi nem túl megerőltető nap után frissebben keltek a túratársak. A reggeli jóga után, mely az itt létünk alatt egyeseknek hozzátartozott a napi programjához, megreggeliztünk, majd mindenki beszállt a buszba. A Torockói hegység volt a cél, a rövidebb túrát választóknak egy jó kis séta került megrendezésre. A hosszabb túrára 19-en jelentkeztek. Az időjárás továbbra is igen kecsegtető volt. Egy óra alatt megérkeztünk Szolcsvára az Aranyos folyó völgyében. A két túra lehetőség az alábbi volt:

Útvonal 1. Torockói hgysg. Szolcsva (400m, K+) – Szolcsvai búvópatak bg. (500m, K+) – Bedellő (1150m, K, P) – Havas-patak-völgye (750m) – Ordaskő-Vidalykő-nyereg (950m, K+) – Vidalykő (1285m, PO ) – Ordaskő-Vidalykő-nyereg (950m, PO) – Torockó (550m, KO) – Vendégház
Túratáv: 20 km
Emelkedő: 1200 m

Útvonal 2. Torockói hgysg. Szolcsva (400m, K+) – Szolcsvai búvópatak bg. (500m, K+) – Torockói hgysg. Szolcsva (400m, K+)
Túratáv: 8 km
Emelkedő: 150 m
Kiindulási pontunkat hamar megtaláltuk. A kék keresztjelzésünk az Aranyos felett kifeszített függőhíddal indult. A jobb partra való átkelés több mint egy negyedórát vett igénybe, a 46 fő közül sokan még nem keltek át függőhídon. Persze 2-3 embernél nem is célszerű többnek egyszerre használni az ingó, hullámzó hidat. Áthaladva a kaszálón, majd Szolcsva házait elhagyva a Malom patak menti földúton értük el a búvópatak kiömlési helyét. Itt ismét egy nem túl bizalomgerjesztő függőhídon kerültünk át a túloldalra. Félórát szántunk az impozáns barlang kapu megtekintésére, melynek magassága kb. 30m, a szélessége kb. 4m. Sajnos beljebb közönséges halandó nem tud eljutni, csak barlangászok tudják bejárni a több mint 2km hosszúságú barlang rendszert. A barlang felső szintje az aktív, itt folyik keresztül a patak, miközben a hegy gyomrában tavakat alkot. Valamikor az első teremig híd vezetett, sajnos egy nagyobb áradás ezt tönkretette, a maradványai még most is láthatóak. A barlangban érdekes módon meleg van, kb. 200C a hőmérséklet. Ferde cseppkövek is találhatóak az egyik teremben. A barlang és környéke természetvédelmi terület.
Itt elváltak útjaink a rövid túrásoktól, ők visszasétáltak a várakozó buszunkhoz az Aranyoshoz, mi pedig tovább gyalogoltunk a kék kereszt jelzésen. Több mint 200m-es kapaszkodó következett a bükkök árnyékában, míg felértünk a gerincre. Szép a panoráma innen az Aranyos völgyére, a Bedellői havasokra. Az útjelző oszloptól a balra levő zsúpfedeles házhoz sétáltunk át, ahol árnyék volt, és kipinhettük a kapaszkodás fáradalmait. Nagy hibát követtünk el, utólag világosodott meg, hogy a búvópatak víznyelőjét nem kerestük fel. Ott volt 300m-re a gerinctől! A gerincről készített fényképeken látszódik az a sziklafal, amelynél három patak vize tűnik el, hogy egy km földalatt megtett út végén a már látott barlangnyílásban ismét a szabadban folytassa útját. Pedig még a víznyelőre vonatkozó táblát is láttam a kaszáló közepén! Utólag sem értem, miért gondoltam, hogy bal oldalt fogunk elhaladni a ponor mellett. Ehelyett interneten nézhettem meg a ponor képeit, amint a kis patakok a vízesésük után eltűnnek a barlang szájában. Na se baj, lesz indok ide is visszajönni!
Az utóbbi gondolatok csak a beszámoló írásakor jutottak eszembe, ott akkor a tovább haladás foglalta el az ember agyát. A kék jelzésre váltottunk, elindultunk a Bedellő platója felé. Az egyik tisztáson elvesztegettünk majd fél órát a jelzés megtalálásával. Tényleg komolyan figyelembe kell venni a domborzati viszonyokat, mert a jelzések nagyon régiek és rapszódikusan vannak felfestve! A téblábolásunk után ösvényünk fokozatosan felfelé vezetett, találkoztunk a piros jelzéssel, mely a Remetei sziklaszorosból csatlakozott be utunkhoz. A tisztások tele voltak virágokkal, a ritkábbakhoz tartoztak a kosbor félék, a zerge virág, a réti kardvirág. Ember nem járta területen haladtunk, pedig talán nem is oly régen ezeken a havasokon is állatokat legeltettek. Hegyek, völgyek között vezetett az út, az emberben mindvégig volt egy bizonytalansági érzés, jó felé megyünk-e. A nap sütött, igen meleg időt fogtunk ki a legelőkön való gyaloglásra. La Rogoaze környékén összeakadtunk egy pásztorral, aki Torda melletti faluban lakik, az egész nyarat itt tölti el a kezdetleges házikójában, őrizve a rábízott szarvasmarhákat. Egyszerűen nem lehetett elutasítani a vendéglátását, meg kellett kóstólni a szilvapálinkáját. A mi felfogásunkhoz képest egészen más életszemlélete van ezeknek az embereknek, egészen másképp állnak az élet dolgaihoz. Még az összegyűjtött kömény magokat is nekünk adta volna! Ha komolyan belegondol az ember az ilyen megnyilvánulásokba, bizony lenne mit tanulni ezektől az egyszerű emberektől. Talán neki is jól esett, hogy elbeszélgettünk vele magyarul. Elhagyva a pásztor szállást, kereszteztük a piros keresztjelzést, mely szintén Szolcsváról indul és Bedellő faluba tart.
Továbbra is a ritkán jelzett kék, piros jelzésen haladtunk a kietlen füves területen. Balra a Bedellői havasok gerincét láthattuk, jobbra a Ragadozó-tetőt, majd a Várkertet hagytuk magunk mögött. Itt a kék jelzés levisz Torockószentgyörgyre. Egy termetes bükkfa árnyékában megpihentünk egy kicsit, majd a piros jelzésen elindultunk Ordaskő felé. Alig hogy negyed órát gyalogoltunk, ismét az érzékeinkre kellett hagyatkozni, hogy megtaláljuk a jelzett utat. Nemsokára beértünk egy erdőbe, melyben egy kis patak mentén, Ordaskő irányába vezetett az út. Nagyon sok szintet veszítettünk, míg leértünk a Havas-patak völgyébe, mely Torockószentgyörgy felé vezet. A völgy elérésekor pihentünk pár percet, a fáradt társaság elindult az Ordaskő, Vidalykő között levő nyeregbe. Elég pocsék út vezetett fel a nyeregbe, több helyen a víztől csúszós, sáros volt. A nyeregben, ránézve az óránkra, lemondtunk a Vidalykő megmászásáról. Még hátra volt a lemenetel, a vacsora ideje is kötött minket. Az Ordaskő oldalában bükk erdőben haladt a jelzés, hol felfelé, hol lefelé. Igen fáradt volt a csapat, Torockó, Székelykő látványa villanyozott csak fel bennünket. Megszaporáztuk lépteinket, a Torockó felett levő kaszálókon most már gyorsan elértük Torockó szélső házait. Egy sör erejéig megálltunk a talán Búfelejtőnek nevezett kocsmánál, majd az aszfaltúton haza poroszkáltunk szálláshelyünkre. A vacsorát lekéstük negyed órával, de annál jobban esett a búcsú vacsora.
A vacsora után még tábortűzet gyújtott Ilku Józsi barátunk, ahol az alkalmi énekkórus elszórakoztatta a többieket. Persze az éneklésbe mindenki besegített, vendéglátónkat is beleértve. Így búcsúztunk Torockótól, Katalintól, a vendéglátónktól. Összegezve az elmúlt egy hetet, nagyon jó időt fogtunk ki. Annak ellenére, hogy a betervezett túrákat 100%-ban nem tudtuk teljesíteni, nagyon sok szépet láttunk a Torockói hegységben, a Gyalui havasokban. Mindenesetre az efféle túrák arra jók, hogy az emberben tudatosodjon, a környéken még mit kellene megnézni, felkeresni
2008. július 8. Hazautazás

A tegnapi tábortűznél történt beszélgetés, éneklés után mindenki időben ébredt fel. A bőséges reggeli után bepakoltuk táskáinkat, csomagjainkat az autóbuszba. Elbúcsúztunk Katalintól, az alkalmazottjaitól, akik biztosították számunkra az eltelt egy hétben a nyugodalmas szálláshelyet, a reggelit, a vacsorát. Jól éreztük magunkat itt Torockó mellett, az időjárás is kedvezett nekünk. Eszünk ágában sem volt rövidíteni Jára felé a hazafelé vezető utat, inkább a Torda, Kolozsvár főutat választottuk. Kolozsváron, Attila autóbuszvezetőnk jóvoltából városnézésben volt részünk. Aki még nem járt itt, legalább láthatta a Szent Mihály templomot és környékét. Királyhágón tartottunk jó félórás pihenőt. Akinek maradt még valamennyi román pénze, elkölthette ajándékokra, ihatott egy kávét, vagy sört. A határon nem volt semmi gondunk, gyorsan átkeltünk. Csak, csak jelent valamit az EU-s csatlakozás! Berettyóújfaluban álltunk meg hosszabb időre. Itt megvettük a túra résztvevőinek jutalmazására a tábla csokikat. Menetközben megtörtént a jutalomtúra rövid összefoglalása, az elért teljesítmények értékelése. Természetesen a csokik kiosztása is megtörtént. A jutalmazásból nem maradt ki Attila sofőrünk sem, sőt Marci, a fia sem, aki velünk töltötte az elmúlt hetet. Még egyszer, a Hatvan melletti MOL töltőállomáson álltunk meg hosszabb időre. Ettől kezdve a már megszokott módon, lakhelyük szerint szálltak le a résztvevők. Mindenki világosban ért haza, pozitív élményekkel gazdagodva. Most egy kis pihenő lesz a túrázásban, majd augusztusban a három napos zempléni túránk következik.
(Megjegyzés: Ez a túraleírás, más fényképekkel a honlapunkon is megtekinthető: http://www.termeszetbaratok.hu)

Muskovics András
szakosztályvezető

(A csatolt fényképeket Kutasi Zsuzsa (KZS), dr. Muskovits József (MJ) Szabó Zsolt (SZZS) és Tóth Zoltán (TZ) készítette)
2007.07.06.
34_Gyulafehérvár egyik bástyája (TZ)
35_Gyulafehérvár, Bocskai István síremléke a székesegyházban (KZS)
36_Nagyenyed, a Bethlen Kollégium udvara (KZS)
37_Az 1849-ben meggyilkolt enyediek emléktáblája (KZS)
38_A konfirmált leányok, fiúk (MJ)
39_Kapaszkodás a Nagyárokban (SZZS)
40_Torockószentgyörgyi vár (SZZS)
41_Torockószentgyörgy a Székelykőről (SZZS)
42_A Nagyárok vége (TZ)
43_Torockó Fő tere (TZ)

2007.07.07.
44_Átkelés az Aranyoson (SZZS)
45_Szolcsvai búvópatak sziklafala (SZZS)
46_A búvótak barlangjának bejárata (TZ)
47_Visszapillantás a völgyre (KZS)
48_A búvópatak víznyelője (KZS)
49_Menetoszlopunk a havasokban (MJ)
50_Vendéglátónknál a kaszáló közepén (KZS)
51_Előttünk az Ordaskő (SZZS)
52_Ablak a Székelykő egyik oldalgerincén (SZZS)
53_A búcsúest egy pillanata (SZZS)

2007.07.07.
54_Kolozsvár, Szent Mihály templom (SZZS)
55_Távolban a Bihar hegyei (MJ)

Kategória: Beszámolók